Piaci elégtelenségek és egyensúly

Az általános egyensúly bemutatása során mindvégig azt feltételeztük, hogy minden részpiacon megvalósul a tökéletes verseny. Ez a feltétel azonban csak ritkán teljesül, a piaci szerkezetek gyakran eltérnek az ideálisnak tekintett helyzettől. Ha nincs tökéletes verseny, akkor a piac egyensúlyba kerül ugyan, de nem alakul ki minden tekintetben optimális megoldás: a Pareto-hatékonyság nem érvényesül a termelés és a fogyasztás minden területén. Ekkor azt mondjuk, hogy a piac elégtelenül működik, az általános egyensúly, illetve a Pareto-optimum nem valósul meg.

Ebben a tanulmányi egységben először áttekintjük a piaci, a Pareto és a társadalmi optimum közötti különbségeket, majd ezt követően a piaci elégtelenségeket jellemezzük.

1. Társadalmi és piaci optimum

Hasonlítsuk össze a piaci egyensúlyt és a Pareto-optimális általános egyensúlyt!

Piaci egyensúly	Pareto-optimum
A fogyasztási cikkek kereslete és kínálata egyensúlyban van: a keresett mennyiség megegyezik a kínálat mennyiséggel, a keresleti ár azonos a kínálati árral.
A fogyasztók az árarányokhoz igazítják vásárlásukat, így a fogyasztásban megvalósul a Pareto-hatékony megoszlás.
A termelők a határbevételhez igazítják határköltségüket és termelésüket, így maximalizálják profitjukat. Ha a piaci ár nem azonos a határbevétellel, akkor a vállalatok nem az árarányokhoz, hanem a határbevételi arányokhoz igazítják termelésüket. A piaci egyensúlyi ár nem biztosítja, hogy a költségek minden termelésben minimálisak legyenek.	A vállalatok az árakhoz igazítják határköltségüket, így a határköltségek aránya azonos az árarányokkal, a költségek minimálisak.
A tényezőpiacon kialakul a kereslet és kínálat egyensúlya. Ha a határtermék-bevételt az ártól eltérő határbevétel határozza meg, akkor a tényezők felhasználása nem a minimális költségek mellett alakul, az egyes termékek termelésében eltérő lehet a technikai helyettesítés rátája.	A tényező-felhasználásban a technikai helyettesítés határrátája minden termelésben a tényezőárak arányához igazodik, ezért a tényezők felhasználása Pareto-hatékony.

Az összehasonlításból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha a piacon nem érvényesül a tökéletes verseny, vagyis bármilyen csekély mértékű monopolerővel rendelkeznek a vállalatok, akkor a Pareto-optimum nem valósul meg.

A következő fontos kérdés, hogy vajon a társadalom számára a Pareto-optimális termelés és tényező-allokáció jelenti-e a legjobb megoldást? Ha igen, akkor arra kell törekedni, hogy minél több területen érvényesüljön a tökéletes verseny. Ha nem, akkor másképpen kell közelíteni az optimum kialakulásának feltételeit.

A Pareto-optimális megoldás akkor jelenti a társadalmilag optimális megoldást, ha a társadalmi hasznosság megegyezik az egyéni hasznosságok összegével, valamint a társadalmi határköltség megegyezik az egyéni határköltségek összességével. Ha a társadalmi értékrend eltér a piacon megnyilvánuló értékrendtől, akkor a Pareto-optimum nem lehet azonos a társadalmi optimummal.

A társadalom értékrendje sokféle szempontból eltér(het) a piacon megnyilvánuló értékrendtől. Így például a társadalom (a közösség) nem tarthatja igazságosnak a piaci viszonyok alapján kialakuló jövedelemelosztást, mert az nem teszi lehetővé mindenki számára, hogy a társadalmilag elfogadott létfeltételeket megszerezze. Az ilyen típusú értékrend a mikroökonómia szokásos eszközeivel nem vizsgálható. Van azonban a társadalmi értékelésnek néhány olyan területe, amely a hagyományos mikroökonómiai módszerekkel is feltárható és kimutatható. Ilyenek a gazdálkodás külső gazdasági hatása és a közjavak.

2. Külső gazdasági hatások – externáliák

A társadalmi és egyéni ráfordítás és haszon eltérése az egyes tevékenységek külső gazdasági hatásából, úgynevezett externáliából származhat.

Externália létekor az egyéni és társadalmi határköltség, illetve határhaszon eltér egymástól. A társadalmi határhaszon mindazon haszonnövekményt tartalmazza, amely egy termék vagy szolgáltatás újabb egységének elfogyasztásával jár. Jele: MSB (Marginal Social Benefit). A társadalmi határköltség pedig mindazon költségnövekmény, amelyet egy újabb termékegység előállítása igényel. Jele: MSC (Marginal Social Cost).

Az externália következménye a társadalomra lehet pozitív és negatív.

Negatív externáliáról akkor beszélünk, ha egy termék előállításának társadalmi határköltsége nagyobb, mint az egyéni; a társadalmi többletköltséget az ár nem tartalmazza. Ezzel együtt a társadalom egyes csoportjainak hasznosságérzete csökken, a társadalmi határhaszon kisebb, mint a kibocsátott termék fogyasztóinak egyéni határhaszna.

A negatív externália leggyakrabban a környezet szennyezésével keletkezik.

A társadalmi optimum ebben az esetben kisebb termelési mennyiségnél alakul ki, mint a piaci egyensúly.

Az externália következményeként jóléti veszteség keletkezik.

Pozitiv externália akkor alakul ki, ha a társadalmi összhaszon egy tevékenység hatására nagyobb, mint az egyéni összhaszon, illetve a társadalmi határköltség kisebb, mint az egyéni költségek összessége, a társadalom tehát nagyobb teljesítményhez jut, mint amennyit a piacon megfizet.

Pozitív externália esetén az okozza a társadalmi veszteséget, hogy a piac nem termeli meg azt a mennyiséget, amelyet a társadalom szükségesnek tartana.

Az externália fellépésekor tehát a piaci optimum nem azonos a társadalmi optimummal. A jóléti veszteséget úgy lehetne megszüntetni, ha a külső hatás belsővé, a társadalmi hatás piacivá alakulna át. Ezt a megoldást az externália internalizálásának nevezik. Azt kellene tehát biztosítani, hogy a társadalom minden költsége megjelenjen a külső hatást előidéző gazdasági szereplőnél piaci költségként illetve a társadalmi haszon élvezője megfizesse a haszon forrásának piaci ellenértékét. Erre csak akkor lehet remény, ha az externália okozóját és a hatás mértékét pontosan meg tudjuk állapítani, valamint a haszon élvezőjét is rá tudjuk bírni az ellentételezésre.

Ha a külső hatás nagysága és költségei – hasznai mérhetőek, a költségek és hasznok meghatározott gazdasági szereplőnél jelennek meg, akkor az extern hatás piacivá tehető: a költséget viselő „megalkuszik” a kár okozójával a külső hatás mértékére vonatkozóan. Ezzel piaci csere tárgyává válik az externália. Ha az extern hatás okozója és károsultja/haszonélvezője egyesíti termelését, akkor együttesen kihasználhatják az externáliát közös profitjuk növelésére. A klasszikus példa szerint ha egy almáskert-tulajdonos méheket is tart, akkor belsővé teheti a méhek pozitív extern hatását, élvezheti annak piaci előnyeit is. Az externáliák egy részét így maga a piac internalizálja, a szereplők egymás között piacivá téve az extern hatásokat közelednek a társadalmi optimum felé.

Ha azonban az externális hatás nem válik automatikusan piacivá, akkor az állam szabályozó szerepére van szükség.

3. Közjavak

A közjavak olyan termékek és szolgáltatások, amelyeknek fogyasztási módja eleve lehetetlenné teszi az ellenszolgáltatás beszedését. A kimeríthetetlen természeti tényezőket például bárki fogyaszthatja, de senki nem fog érte ellenszolgáltatást kérni, bármilyen hasznosak is azok. A folyók szabályozását egy ország lakosai mindannyian „fogyasztják”, mégsem fizetnek érte közvetlenül semmit. Ha az emberek hozzájuthatnak egy jószághoz fizetség ellenében és fizetség nélkül is, akkor az altruisták fognak fizetni, a többiek a potyautas magatartást választják. Ha viszont senki, vagy csak kevesen hajlandóak fizetni a jószágért, akkor senki sem fogja azt termelni, pedig határhaszna magasabb, mint határköltsége.

A közjavak fogyasztásuk és elsajátításuk módjában különböznek a piacon értékesíthető javaktól. A közjavak fogyasztói nem rivalizálnak egymással: ezen javak esetén ugyanis egy újabb fogyasztó belépésével nem csökken a többiek fogyasztási lehetősége, ezért az újabb fogyasztó belépése nem igényel többletköltséget sem. A közjavak másik tulajdonsága az, hogy fogyasztásából nem lehet senkit kizárni, mert csak közösen lehet fogyasztani. Ha egy nemzet úgy dönt, hogy a haza védelmére hadsereget tart fenn, akkor ezen szolgáltatás hasznát mindenki egyformán élvezi, függetlenül attól, hogy milyen egyéni hasznosságot tulajdonít neki, vagy akarja-e egyáltalán ezt a szolgáltatást.

A közjavakat fenti tulajdonságainál fogva nem lehet a piacon értékesíteni, mert a fogyasztó nem lesz hajlandó fizetni, amikor ingyen is megkaphatja a terméket. Ha például egy város úgy dönt, hogy szúnyogirtást rendel, akkor nem próbálkozhat azzal, hogy a lakóknak eladja ezt a szolgáltatást, mert a szolgáltatás költségei függetlenek a fogyasztók számától. A lakóktól pedig nem tudnak a szolgáltatás „fogyasztásával” arányos díjat szedni, hiszen a szolgáltatásból egyformán részesedik mindenki, függetlenül attól, hogy milyen hasznosságot tulajdonít annak. Így a piaci megoldás teljesen lehetetlen, a közjavakat csak az állam képes termeltetni és költségeit az adózáson keresztül fizetteti meg.

Az persze elképzelhető, hogy felmérjék a fogyasztók értékítéletét, és ezzel egy elméleti keresleti függvényt alkossanak. Ennek célja az lehet, hogy megállapítsák, az előállítás költségei arányosak-e a szükségletkielégítéssel. Egy ilyen felmérés azonban mindig csak nagyon „durva” becslést tesz lehetővé, ezért csaknem lehetetlen, hogy pontosan megítéljük ezen javak termelésének hatékonyságát.

A tiszta közjavak mellett az állam olyan termékek és szolgáltatások termelését is végzi, amelyek az ún. vegyes javak körébe tartoznak. A vegyes javak esetében vagy a rivalizálás van jelen, vagy pedig fennáll a kizárás lehetősége.

Vannak olyan javak, amelyek fogyasztói rivalizálnak, vagyis nem fogyaszthatnak belőle korlátlanul, egy újabb fogyasztó belépése pozitív határköltséggel jár. Ugyanakkor senki nem zárható ki fogyasztásából. Ilyen lehet például egy játszótér, amelynek befogadóképessége korlátozott: bizonyos létszám felett zsúfolttá válik, ezzel csökken az ott lévők hasznosságérzete, vagyis növekszik a határköltség. Ugyanakkor a kizárás csak a közös fogyasztás megszüntetésével válna lehetségessé.

A vegyes javak másik típusánál nincs rivalizálás, de fennáll a kizárás lehetősége. Ilyen lehet egy üdülőben használt teniszpálya: ha a pályát már elfoglalták, akkor mások nem tudják használni. Ugyanakkor a fogyasztók számának növekedésével nem növekszik a szolgáltatás határköltsége.

Az állam olyan szolgáltatásokat is nyújt állampolgárainak, amelyek jellegüknél fogva magánjavak lehetnének, de a fogyasztásról való döntést nem kívánja az egyénekre bízni. Ilyen például a közoktatás vagy a kötelező védőoltás. Mindkét esetben olyan szolgáltatásról van szó, amely magánjószágként is működne, de akkor lennének olyan állampolgárok, akik nem vennék igénybe ezt a szolgáltatást. Ezért a kormányok „rákényszerítik” a lakosságot ezek fogyasztására. Ezeket a javakat irányított elosztású javaknak nevezik.