A gazdasági növekedés

A növekedés – a konjunktúraelmélettel és még sok egyéb gazdaságelméleti kérdéssel együtt – a hosszú távú gazdasági dinamika témakörébe tartozik. Ez tartalmilag is és módszertanilag is új megközelítést jelent, annak ellenére, hogy az alapkérdés egyáltalán nem új. Végső cél ugyanis megfejteni, mikor nevezhetjük egy nemzetgazdaságot gazdagnak. Ezzel máris adódik az első megválaszolandó kérdés: Mi a gazdagság, illetve hogyan jellemezhető, netán mérhető?

A válaszok többfélék lehetnek: Egy nemzetgazdaság gazdag, ha

• magas a megtermelt jövedelem szintje,
• magas a fogyasztás (ami az előző esetben nem automatikusan fennáll, ha csak az adóztatás hatására gondolunk),
• a többi országnál jobban biztosítja a jövőbeni élet természeti és társadalmi feltételeit, azaz pl. magas szintű környezetvédelem működik és stabil a jogrendszer,
• minél több más ország tartozik neki, azaz szufficites a fizetési mérleg.

Korábbi tanulmányokból tudjuk, hogy e célok nem mindig konzisztensek, néha csak egymás rovására elérhetők.

Míg a gazdagság mérhetőségének problémája sok tekintetben megállapodás kérdése (hiszen ha minden ország ugyanazon változók értékeivel fejezi ki aktuális állapotát, akkor az összehasonlítás lehetséges), a gazdasági növekedésnél egy másik, sokkal fajsúlyosabb gonddal kell szembe nézni: meg kell ragadni a jelenségek időbeliségét.

Az eddigi fejezetekben alkalmazott elemzési technikák valamilyen módon szintén lehetővé tették a folyamatok ábrázolását: ha a kormány növeli a kiadásait, akkor nő az összkereslet és az ehhez alkalmazkodó termelés miatt növekszik – majd – a jövedelem, vagy a munkahelyteremtő programok beindítása a Phillips-görbe koncepciója szerint növeli az árszínvonalat, ami miatt a nominálbérek növekednek, s így a munkakereslet csökkenése révén – később – újra nő a munkanélküliség. A két példa azonban rámutat arra is, hogy eddig figyelmen kívül hagytuk az időtávot, illetve – ami ezzel együtt jár – az alkalmazkodási folyamatot; csak a kezdeti és a végpont összehasonlításából vontuk le következtetéseket arra nézve, hogy mi is történt. Az időtávot inkább rövidnek képzeltük el.

A hosszú távú gazdasági dinamikához tartozó kérdéseknél, így a gazdasági növekedésnél is, a folyamat áll a figyelem középpontjában, tehát a gazdaság vagy valamely részének időben megtett út, amelyet többnyire örökké vagy legalábbis nagyon hosszú ideig tartónak képzeljük el.

Jelen tankönyvben a gazdasági növekedést, a nemzetgazdaság gazdagságát, a GDP-vel mérjük.

Mindenképpen tisztáznunk kell a legfontosabb alapfogalmakat.

Egy növekedési pálya jellemzőit az egyensúly feltételeiből vezethetjük le. A gazdasági növekedéssel foglalkozó közgazdászok két fontos kérdésre keresik a választ:

1. Mi határozza meg a termelés növekedését, milyen feltételek mellett bővül a kibocsátás?
2. Mi jellemzi a hosszú távú egyensúlyt, milyen feltételek mellett növekszik egyenletesen a termelés?

Az első kérdésre adandó válasz könnyűnek tűnik, hiszen egy ország jövedelme akkor nő, ha nő a termelés. Ez pedig akkor nő, ha több termelési tényezőt – hatékonyan – alkalmazzák, vagyis a gazdasági növekedést a felhasznált termelési tényezők (föld, munka, tőke, vállalkozói ismeretek) függvényében kellene leírni. Gazdaságtörténeti ismereteinkből azonban tudjuk, hogy a termelési tényezők súlya a gazdálkodásban különböző korszakokban változott. Hat tehát a gazdasági növekedés koncepcióját különböző történelmi időkre vagy különböző fejlettségű országokra alkalmazni kívánjuk, akkor mindig az adott körülményeknek megfelelő tényezőre kell a hangsúlyt fektetni. Más szóval: különböző modelleket kell alkotni és alkalmazni, nincs általános növekedéselmélet.

Tananyagunkban olyan megközelítést követünk, amely az iparosított országokra érvényes feltételekből indul ki, vagyis a reáltőke-állományt tekintjük a gazdasági fejlődés motorjának.

A második kérdés megválaszolása már több bonyodalmat okoz. A már ismert két fő makroökonómiai irányzat eltérően közelít a problémához, és ebből következően eltérő megoldást is ad. Miből fakad az eltérés, és milyen következményekkel jár?

Az egyszerűbb megoldást a neoklasszikusok adják: mivel szerintük a gazdaság rövid távon is mindig közelít a makroegyensúlyhoz, ezért „csak” arra van szükség, hogy az egyensúly hosszú távon fellépő sajátosságait feltárják.

Valamivel bonyolultabb a keynesiánus növekedési elmélet. A keynesiánus modell szerint rövid távon úgy alakul ki az összkereslet-összkínálat egyensúlya, hogy közben a munkaerő-kapacitást nem használják ki teljesen. A modellnek ez a sajátossága a keynesiánus növekedési elméletben is megmarad.