A 70-es években olyan jelenségek játszódtak le, amelyek megkérdőjelezték a Phillips-görbe érvényességét. Az infláció gyorsulásával együtt a munkanélküliség is növekedett, amit stagflációnak neveztek el (a stagnálás és az infláció szó összevonásával). Erre a jelenségre magyarázatot kellett találni. A közgazdászok arra a következtetésre jutottak, hogy a Phillips-görbe csak rövid távon érvényes, hosszú távon nem. Ennek oka pedig az inflációs várakozásokban keresendő.

A gazdasági szereplők döntéseikben nem csak a gazdaság jelenbeni állapotát mérlegelik, hanem megpróbálják felmérni a jövőben várható eseményeket is. A várakozások szerepével eddig főleg az értékpapírpiac bemutatása során foglalkoztunk. Az ott kialakuló várakozásokról azt mondtuk, hogy az egyéni megítélésen alapulnak, amely nem mérhető fel pontosan. Az értékpapírpiaci várakozásokban nem lehet törvényszerűségeket tapasztalni. Az inflációra vonatkozóan azonban egy adott időpontban a gazdasági szereplők nagyon hasonló elképzeléseket alakítanak ki. Az inflációs várakozások bizonyos szabályszerűséget mutatnak, amelynek elemzésével alakult ki a várakozások elmélete.

Az inflációs várakozások alakulására vonatkozóan a közgazdászok többsége az ún. adaptív várakozások hipotézisét fogadja el. Ezt a hipotézist Milton Friedman dolgozta ki. Azért nevezik hipotézisnek, mert empirikusan tökéletesen nem bizonyítható léte, viszont a feltevés segítségével levont következtetések érvényesnek bizonyultak.

Az adaptív várakozás lényege az, hogy a gazdasági szereplők a múltbeli események alapján alakítják ki jövőre vonatkozó elképzeléseiket. A megelőző időszakok inflációs rátái, azok változásai valamint korábbi várakozásaik beteljesülésétől függően alakítják ki inflációs várakozásaikat.

A várt inflációs ráta befolyásolja a keresleti és kínálati magatartást.

Egy másik fontos következtetés, hogy az infláció és az inflációs várakozások eltérően hatnak a kibocsátásra és a munkanélküliségre rövid- és hosszú távon. Rövid távon a kibocsátás nőhet vagy csökkenhet, hosszabb távon azonban változatlan marad. Ez a megállapítás érvényes a keynesiánus modell keretei között is. Ennek szemléltetésére tekintsük át, hogyan változtatja meg az inflációs várakozás a kormányzati beavatkozás hatásmechanizmusát!

Tegyük fel, hogy az induló helyzetben stabil volt az árszínvonal (az inflációs ráta 0) és az összkereslet – összkínálat egyensúlya a kormányzat megítélése szerint a kívánatosnál nagyobb munkanélküliség mellett alakult ki. Ezért a kormány áruvásárlásainak növelésével kívánja serkentetni a keresletet. Az összkereslet növekedésének hatására nő a kibocsátás és a foglalkoztatás, valamint az árszínvonal. A gazdasági szereplők – észlelve az árszint növekedését a következő időszak döntéseibe beépítik az inflációt: a termékeket és a termelési tényezőket egyaránt csak magasabb áron hajlandók kínálni; így az összkínálati függvény felfelé tolódik. A 94. ábrán látható, hogy a kibocsátás csökkenni fog és az árak tovább nőnek. Az inflációs várakozások következtében a kibocsátás és a foglalkoztatás lassan visszaáll a korábbi – az állami beavatkozás előtti – szintjére, egy folyamatosan növekvő árszínvonal kíséretében. Ezzel azonban a folyamat nem ér véget: ha az inflációs várakozásokat nem sikerül lefékezni, akkor a kibocsátás még alacsonyabb is lehet, mint az induló helyzetben volt.