A munkanélküliséggel szemben a legnyomósabb érv az, hogy a gazdaság nem használja ki a rendelkezésre álló kapacitásait, a kibocsátás kisebb a potenciálisnál. A gazdaság legnagyobb kára tehát az elveszett termelés, a munkanélküliség csökkenésének pedig éppen az a kibocsátás-növekedés a haszna, ami a foglalkoztatás növekedéséből származik.

A munkanélküliség okozta károkat egyéb költségekkel is mérhetjük. A munkanélkülivé vált egyén kára abból származik, hogy csökken a rendelkezésre álló jövedelme, ezzel a korábbinál alacsonyabb szinten tudja kielégíteni szükségleteit. A gazdaság egészének azonban ennél nagyobb árat kell fizetnie: a munkanélkülivé válók termelése és ezzel jövedelme megszűnik. Ezzel csökken a kormány adóbevétele is. Ugyanakkor a munkanélkülinek juttatandó járandóság a költségvetésnek a korábbinál nagyobb kiadásokat okoz. Így csökkenő kormányzati bevételek mellett kell nagyobb kiadásokkal számolni. Ez közvetve a foglalkoztatottakat is érinti: a növekvő adó csökkenti a rendelkezésre álló jövedelmüket, így az ő fogyasztási szintjük is csökkenhet.

Ha a kormányzati beavatkozás hatására a munkanélküliség csökken, ebből a kormánynak nagyobb adóbevétele, az egyéneknek pedig növekvő rendelkezésre álló jövedelme származik.

A munkanélküliség csökkentése érdekében – az előzőekben bemutatott eszközök ismeretében – a kormánynak rendszerint növelnie kell kiadásait, hogy az összkereslet növekedését elérje. Ennek a költségeit előbb-utóbb az állampolgároknak kell viselniük: ha az adókulcsok növelésével teremti elő a kormányzat a kereslet növekedéséhez szükséges forrásokat, akkor rövid távon a lakosság rendelkezésre álló jövedelme csökken. Ha hitelből – kötvények kibocsátásával – fedezik a hiányt, akkor egy későbbi időpontban kell majd több adót fizetni, amikor a kormány a kötvényeket és az államadósság kamatait visszafizeti. A munkanélküliség csökkentése érdekében eszközölt kormányzati kiadásokat tehát végső soron a lakosságnak kell megfizetnie.

További káros mellékhatása a foglalkoztatás növekedésének az, hogy a kormány minden keresletnövelő intézkedése növeli az árszínvonalat, ezzel inflációt idézhet elő. Ennek elemzésére a következő fejezetrészben térünk majd vissza. Nyitott gazdaság vizsgálatánál az is kiderülne, hogy a kormányzati keresletbővítés rontja a külgazdasági egyensúlyi helyzetet, az ország külső eladósodásához is vezethet.

A munkanélküliség rövid távon esetleg kisebb kárt okoz, mint amennyit a csökkentésére tett intézkedések költségei jelentenek. Hosszabb távon azonban a tartós munkanélküliségnek további társadalmi és közvetett gazdasági költségei is vannak. A tartós munkanélküliség a társadalmi deviancia fokozódásához vezet, a tartósan munkanélküliek olyan mértékben elszegényedhetnek, ami egészségügyi problémákhoz, a szociális feszültségek fokozódásához, a bűnözés növekedéséhez, egyes társadalmi rétegek végleges lecsúszásához vezethet. E jelenségek erősen rontják az élet minőségét és emellett további gazdasági terheket okoznak, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Hosszabb távon tehát a társadalom egésze számára egyértelműen káros a munkanélküliség, ezért a kormányok kötelessége mindent megtenni felszámolása vagy mérséklése érdekében.

Gyakran előfordul azonban, hogy a kormány keresletnövelő lépései nem hozzák meg a várt hatást: a foglalkoztatottság nem növekszik a várt mértékben vagy éppen egyáltalán nem csökken a munkanélküliség. Ezen jelenségek alapján a kutatók két fontos, a kormányzati beavatkozást korlátozó tényezőt fedeztek fel: a munkanélküliség természetes rátáját valamint a munkanélküliség csökkenése és a kibocsátás növekedése közötti kapcsolatot.