A központi bankok a tartalékolás alsó határát általában kötelezően előírják, amely előírás akkor hatékony, ha a bankok maguk csak alacsonyabb arányban tartalékolnának. A kötelező tartalékráta a központi bank által meghatározott minimális tartalékolási arány. A kereskedelmi bankok a náluk elhelyezett betétek összegének legalább ezen hányadát kötelesek jegybanki betét vagy készpénz formájában tartalékolni.

A pénzmultiplikátor egyik fontos elemét tehát a központi bank meghatározhatja, és ezen keresztül jelentős hatást gyakorolhat a forgalomban levő pénz mennyiségére. Ez a hatás természetesen annál erősebb, minél kisebb a készpénzhányad és minél magasabb a kötelező tartalékráta. A központi bank a kötelező tartalékráta változtatásával növelheti vagy csökkentheti a forgalomba kerülő pénz mennyiségét. Ha emeli a kötelező tartalékrátát, akkor adott jegybankpénz mennyiség mellett csökken a kereskedelmi bankok pénzteremtési lehetősége, az M1 tehát csökken. Ha viszont csökkenti a kötelező tartalékrátát, akkor – változatlan jegybankpénz mennyiség mellett – nő a kereskedelmi bankok pénzteremtési lehetősége, a forgalomban levő pénz mennyisége pedig várhatóan megnövekszik.

A kereskedelmi bankok azonban nem mindig használják ki jegybankpénz tartalékuk és a kötelező tartalékráta által biztosított pénzteremtési lehetőségeket. Ha például rosszak a gazdaságban a profitkilátások, és pang a termelés, akkor a vállalati szektor hitelkereslete alacsony szinten stagnál. A kereskedelmi bankok hiába rendelkeznek szabad jegybankpénz tartalékokkal, nem tudják ennek alapján bővíteni a hitel- és betétállományukat.

A kereskedelmi bankok tényleges pénzkibocsátása mindig a gazdaság tényleges hitelkeresletéhez igazodik. A kötelező tartalékráta csak a maximálisan teremthető pénzmennyiséget szabja meg. Ha a kereskedelmi bankok nem használják ki teljesen ezeket a lehetőségeket, akkor a központi bank más eszközökkel igyekszik a pénzkibocsátást szabályozni, serkenteni.