A pénzmennyiség, az árszínvonal és a kibocsátás kapcsolata a következő összefüggést mutatja:

(65)

ahol M a forgalomban levő pénzmennyiség, V a pénz forgási sebessége, P az árszínvonal, Y pedig az időegység alatti reálkibocsátás. A fenti összefüggést forgalmi egyenletnek, vagy Fisher-féle egyenletnek nevezik.

Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség teljes egészében arra szolgál, hogy a megtermelt áruk értékesítését közvetítse. Ezért a megforgatott pénzösszeg (MV) mindig azonos a megforgatott áruk árösszegével (PY). A pénzmennyiség természetesen nem akkora árumennyiséget képes megforgatni, amennyi a saját értéke, hiszen egy pénzegység adott időszak alatt többször is gazdát cserél. A megforgatott pénzösszeg így a pénzmennyiség és pénz forgási sebességének szorzata.

A fentebbi képletből kifejezhetjük az árszínvonalat:

(66)

A pénz vásárlóereje pedig ennek a reciproka.

A forgalmi egyenletben szerepel a pénz forgási sebessége is, amiről eddig még nem beszéltünk.

A pénz forgási sebessége az a szám, amely megmutatja, hogy egy pénzegység évente hány tranzakció lebonyolításában vesz részt.

A forgási sebességet a forgalmi egyenletből lehet meghatározni: az éves nominál-kibocsátás és a pénzmennyiség arányaként.

A forgási sebesség értéke nagyrészt a gazdaság úgynevezett intézményi feltételeitől függ – a fizetési szokásoktól, a hitelezés elterjedtségétől, a bankrendszer működésének rugalmasságától stb. Ebből a szempontból a forgási sebesség csak lassan változik. Ugyanakkor a gazdasági szereplőinek pénzkeresletét meghatározó tényezők – a reáljövedelem és a kamatláb – is hatással van a forgási sebességre, hiszen például adott pénzmennyiség mellett a nomináljövedelem növekedésével a forgási sebességnek nőnie kell. Mivel az endogén változók nem szabályszerűen és egyértelműen hatnak a forgási sebességre, és hatásuk egyébként is elhanyagolható, ezért a továbbiakban a pénz forgási sebességét konstansnak fogjuk tekinteni.