A termelés ráfordításait két, egymástól eltérő tulajdonságú részre bonthatjuk: a termelő fogyasztás értékére és az amortizációra. A termelő fogyasztás ellenértéke csak a ráfordításokat fedezi. A bruttó termelésnek ez a része már felhasználásra került, beépült a végtermékekbe. Az amortizáció felhasználása és szerepe hasonló, de van egy lényeges különbség: ezt az értékrészt nem kell azonnal visszaforgatni a termelésbe. Az amortizációból képződő bevételt vállalati szinten csak évek múlva kell a tőkejavak cseréjére fordítani, így átmenetileg megtakarításként jelentkezik. Az értékcsökkenési leírás azonban nem használható fel szabadon, mert ha ezt az értékrészt is kifizetnék a háztartásoknak, ahol fogyasztási cikkek vásárlására fordítanák, akkor nem lehetne majd később biztosítani a termelés folytatását. A tőkejavak cseréje makroszinten ugyanakkor folyamatos: mindig vannak egy gazdaságban olyan termelési eszközök, amelyeket éppen le kell cserélni. E cserék összessége jelenti makroszinten az adott időszak pótló beruházását. Ennek értékéről az egyszerűség kedvéért feltesszük, hogy megfelel az adott időszakban keletkező összes amortizációnak (amit egyébként pontosan nem is lehet felmérni).

Az amortizáció tehát jövedelem, abból a szempontból, hogy nem közvetlenül kötött a felhasználása, ugyanakkor költség is, és a gazdaság egészében a pótlások fedezetéül szolgál.

Az összes amortizáció tehát bizonyosan tőkejavak formájában jelenik meg, s ezek termelésbe állítása az adott időszak végső felhasználásának részét képezi.

A tőkejavak másik részét a vállalatok a tőkepiac által átcsoportosított megtakarításokból vásárolják meg. Ez a termelésieszköz-beszerzés abban különbözik a pótlástól, hogy ezek az eszközök a termelés bővítését szolgálják. Az így megvásárolt tőkejavak teremtik meg a következő időszakra a termelés bővítésének feltételeit.

A bruttó beruházás a pótlási és bővítési célú beruházások összessége.

A nettó beruházás a bővítő beruházásokat tartalmazza.