A tényezők közötti helyettesíthetőség azon múlik, hogy
A felhasznált munka mennyiségét általában feloszthatjuk kis egységekre: órákra, napokra stb. A termelés jellege azonban meghatározhatja, mi az a minimális munkaegység, amit technikailag értelmes felhasználni. Egy iskolában például a tanárok munkáját legfeljebb 1 tanítási óránkét érdemes vizsgálni, hiszen ennél kisebb munkaegységgel értelmetlen számolni; egy tévé-összeszerelő műhelyben a legkisebb munkaidő-egység 1 tv összeszerelési ideje. Vannak olyan tevékenységek, amelyeket lehet egészen kicsi időegységekre is bontani, de értelmetlennek bizonyul. Így például egy bolti eladó munkája akár félórás egységekre is bontható, de valószínűleg senkinek nem jutna eszébe félóránként másik eladót beállítani a pult mögé. Ilyenkor a munkás fizikai és szellemi terhelhetősége dönti el a munkaegységet. (például 4 – 6 – 8 órás egységekben alkalmazzák őket.) A tőke esetében még korlátozottabbak a lehetőségek. A fuvarozó cégnél a tőke egysége 1 teherautó, egy öntődét a teljes termelési folyamathoz szükséges minden berendezéssel el kell látni; az autójavító műhelyben minden szerszámnak rendelkezésre kell állnia stb. Mivel a tőkét és a munkát általában nem lehet egészen kicsi egységekre bontani, ezért a ráfordítás és a kibocsátás közötti kapcsolatot csak a műszaki adottságoknak megfelelő léptékekkel lehet leírni, vagyis elvileg nem használhatunk folyamatos függvényeket a termelés leírására. Hasonló következtetésre kell jutnunk a tőke és munka arányának változtatásával kapcsolatban is: egy autót egyidejűleg csak egy ember vezethet, a palackozó automata mellé sincs értelme több embert állítani, mint amennyi a biztonságos működéshez szükséges. A legtöbb termelést tehát csak táblázatokkal, technikai együtthatókkal írhatunk le. Ennek ellenére fogunk folyamatos függvényeket is használni, hogy az optimalizálás jellemzőit precízen meghatározhassuk és általános érvényű megállapításokat tehessünk.
|
|||